Az ablakon kiköpködni nem szép dolog. Kihajolunk az első emeletről, csöndben kivárjuk, amíg a kiszemelt áldozat pontosan az ablak alá ér, közben ügyesen összegyűjtjük a nyálunkat és a megfelelő pillanatban egyszerre köpünk. Nem talált. Általában nem talált. Vagy túlságosan kevés nyál gyűlt össze, vagy fújt a szél, vagy egyszerűen csak célt tévesztettünk. A köpés után mégis úgy húztuk vissza a fejünket az ablakból, mint a csík. Megbújtunk a fehér porszagú ablakpárna mögött, behúztuk a nyakunkat és vihogtunk.  Éva a száját tenyerébe szorította, mintha még kevesebb esélyt akarna adni a hangoknak, én lehajtottam a fejemet és bámultam a parketta réseit, úgy kuncogtam.

Ennél rosszabbra sose futotta tőlünk. Leszámítva persze az elveszésünket, meg azt, hogy Csillát, a szerencsétlen kancsal szomszédlányt látványosan és hihetetlenül egyszerűen csaptuk be, ahányszor csak megláttuk. Csilla szó nélkül tűrte a gonosz kis játékainkat. Talán még hálás is volt, amiért egyáltalán szóba állt vele valaki. Süketnéma anyján kívül ugyanis erre egyetlen ember volt csak hajlandó, a nagyanyja az Bencsik néni. Vagy ahogy a Zsuzsa néni hívta Iluskám.Iluskám fürge volt, mint a gyík, egyébként meg akkora volt, mint a kutya ülve. Ezt is a Zsuzsa néni szokta mondogatni, amikor Iluskám beállított hozzájuk, hogy elvigye a nagy fonott kosárra való vasalatlan ruhát. Iluskám nekünk is vasalt. Hóna alá kapta a vesszőből font ruháskosarat és úgy szaladt fel vele az első emeletre, hogy csak bámultam, milyen fürge. Iluskám áldott jó asszonysága mellett brutális volt Bencsik bácsi hihetetlen ragaszkodása a borhoz. „Az öreg….” – harapta el a mondat végét Iluskám, amikor letette az előszobába anyu lába elé a kivasalt ágyneműkkel teli kosarat. „Az öreg….” – ismételte meg szemét fölfelé forgatva, aztán csak legyintett egyet a kezével.”Hát már megint?- mondta ilyenkor anyám, Iluskám meg csak némán bólintott. Sokáig azt hittem, Bencsik bácsi nagyon beteg és talán valami rohama van. Mondjuk epilepsziás, mint az osztályban az a szőke sápadt fiú, a Palika. Na neki is volt már rohama, az szörnyű. de Bencsik bácsi egészen egyszerűen általában csak részeg volt, mint a csap. Általában részeg volt. Úgyhogy Iluskám, ahogy körberohant a három házban, ahova a vasalnivalókat hozta vitte, szóval bármikor is ment, mindig ez volt a helyzet a Bencsik bácsival. Én is csak nagyritkán láttam, támolygott. Anyu sokszor mondta is, a Jósiten vigyáz rá, hogy le nem hömbölödik azon a meredek lépcsőjükön. Ilsukám meg csak annyit tett ilyenkor hozzá, nagy sóhajtozással. „Tudja Babikám én már csak azért imádkozom, hogy ő menjen el előbb, olyan szépen ápolnám a sírját, dejszen tudja úgyis. Olyan rendesen emlékeznék rá, én meg élhetném végre a saját életemet.”

A lépcsőn kizárólag a Bolond Gyuri hömbölödött le, ő is persze részegen. Akkoriban azt hittem, hogy a részegség szinte hozzátartozik a férfiemberekhez, mert az igaz, hogy apu az ünnepi pohárka Tokajin kívül szinte sose ivott, de aztán a környéken szinte minden szóba jöhető ember igen. Mindjárt ott volt a Laci bácsi, a házunkban. ő a Mami férje volt és postás. Na ő anyu szerint elitta volna az árvák könnyét is. Nem értettem, hogy ezt anyu rosszallásból, vagy inkább dícséretből szokta mondani a Laci bácsiról, mert azt, hogy az árvák könnye, azt gyönyörű szónak találtam. Aztán a szomszédban ott voltak a cigányék, az öreg „almafabéta” cigányasszony, a Lakatosné két suhanc fia, meg a Samu. A Sámson Samu, a vöröshajú beatrajongó. Aztán a 28-ban, ahol az Éva is lakott, ott meg aztán egy egész csapat, a Bolond Gyuri, meg a Bencsik bácsi, aztán meg a Latyi, a Latyak. Nem tudom mi volt a rendes neve, talán nem is volt, leáztatta róla az alkohol. Róla is meg a feleségéről is. Ők csak annyira különböztek a többiektől, hogy náluk nemcsak az ember járkált a közeli boltba a kétdekásokért, meg a buszvégen a pléhcsárdába. Náluk ez családi program volt. Különösen, amikor hazakerült valami börtönből a fiúk, a kisLatyak. akkor meg aztán igazi családként indultak meg az alkohol után és hármasban dülöngélve értek haza. Sőt a menyüket is egy ilyen portyán szedték össze és tesztelték is egyből. Leglábbis ezt mondta az utca lepcses szája. Ahogy azt is az utcában beszélték széltében hosszában, hogy a Kislatyi nem is a Latyi fia, hanem hogy amikor az oroszok bejöttek, na akkor a Nanát nem megerőszakolták, mint a többi szegény tisztességes asszonyt, hanem hogy a Nana még élvezte is, és hát a Kislatyi apja a felszabadító vörös Hadsereg katonájától született. „Meg kell csak nézni a fejét, igazi Iván kinézete van.” Latyakot a legkevésbé zavarta a dolog, ő általában csak bámult bambán maga elé, amikor már kellő mennyiséget legurított a torkán. Ült az ajtajuk előtt, volt hogy valami macskát abajgatott, vagy éppen a sárgás ujjvégei közül szívta a mezítlábas szimfóniát.

A Bolond Gyuri részegségéről bezzeg az egész utca tudomást szerzett. Na ő legalább úgy rúgott be, hogy annak súlya volt mások életében is. „Amikor betrinkol - mondta az anyám, - még hőbörög is, nem csoda, ha mindenki úgy fél tőle.” A Bolond Gyuri tényleg egy agresszív barom módjára viselkedett, ha ivott, megnőtt az önbizalma, olyan lett, mintha hirtelen nemcsak járni, de repülni is tudna a bortól. Így nem is csoda, hogy a meredek udvari lépcsőjük tetejéről gurgulázott lefele vagy harminc betonból élesre öntött lépcsőfokon. Más ember belehal az ilyenbe – mondta anyu. A bolond Gyuri egyáltalán nem halt bele, sőt, két mankóval fürgébb lett, mint volt. No meg annyi történt, hogy az udvaron összetákolt garázsában tartott Trabantját átalakították és már nem volt szüksége a lábaira ahhoz, hogy vezessen. Más belehalt volna egy leesésről azon a meredek lépcsőn, Bolond gyuri vagy háromszor ismételte meg az életveszélyes mutatványt. Harmadszorra már úgy rakták össze darabokból a lábát. A végén már úgy ment a két sztk botjára támaszkodva, mintha a talpából rugók nőttek volna ki. Furcsa dülöngélő, kacsázó járása lett, a botja pedig nemcsak a járásban segített. Általában hadonászott is vele, meg fenyegetett. Ha meglátta egy haragosát az utca végében, akkor testsúlyát ráhelyezte a bal oldalára, jobb kezét magasra lendítette és jól megrázta. A bot fenyegetőn lengedezett a magasban. Egyszerre volt vicces és szomorú.

A meredek lépcső tetején Bencsikéken meg a Bolond Gyuriékon kívül még a Bálisék is ott laktak. De a Bális bácsi nem ivott, pedig neki legalább oka lett volna rá. Mindenki megértette volna, ha a felesége miatt az alkoholba menekül. Bális néni ugyanis egy hihetetlen hárpia volt. Az a fajta hárpia, aki mosolyogva marja ki a szemedet. Egy nagyon szép lányuk volt a Báliséknek. A Mari. Amolyan vidéki Brigitte Bardot volt ő. A helyi szépség, megfelelő méretű mellekkel és ahhoz képest elhanyagolható méretű derékkel, tupírozott vörösesszőke hajjal és hófehér fogú széles mosollyal. Megbolondította a pasikat. A külföldieket is. Ezért aztán mi áhítattal bámultuk, amikor csak megjelent az utcán. Aztán egyszercsak egy magas fekete pasi mellett tűnt fel. „Jugó – súgta Iluskám két vasalás között anyunak. – Tudja Babikám, ez egy jugó fiú, aki odáig van a Mariért, állítólag mán a gyerek is jön- tette hozzá sokat mondóan és bólogatott is hozzá. Talán fél éves lehetett a gyerek, amikor egy nyári délutánon arra értünk az Éváék udvarára, a 28-ba, hogy minden lakó kint áll az udvaron és felfelé bámul. A meredek lépcső tetején ott állt mint egy anyacárnő a Bális néni, félig a háta mögött ott állt Mari. Az udvar közepén pedig, mint valami elfuserált Rómeó ott állt a Jugó és töredezett magyarsággal kiabált fölfelé. A többi lakó némán nézte csak a jelenetet. A Jugó azt kiabálta, hogy legalább a gyerekemet, azt hadd nézzem meg, Mari meg sem szólat, az anyja meg a rendőrséget emlegette, meg  azt, hogy a jugónak nincs joga semmit sem követelni. Én sajnáltam a magas fekete fiút, annyira kétségbeesett volt, annyira elszánt mégis annyira szerelmes. Mert az azért látszott rajta, hogy odáig van a Mariért. De a Bálisné hajthatatlan volt. És Mari is. Persze az csak később derült kis, hogy a Mari gyereke, a szőke pufók kisfiú igazából nem a jugó gyereke volt, hanem egy focistáé, csak a focistának előbb el kellett válnia a feleségétől, hogy elvehesse a marit és vele együtt a gyerekét. De mivel akkoriban férj nélkül nem lehetett gyereket szülni, hát Mari egyszerűen bepalizta a jugót.

Ahogy az anyám az apámat.

Na ennyire nem volt egyszerű a dolog, és akkoriban én erről semmit nem tudtam. Lényegében normális családnak tűntünk. Ráadásul a hosszú utca ezen szakaszán amolyan „vezetőknek” számítottunk. Nyilván, mert a ház, amiben laktunk akkoriban már vagy fél évszázada az otthonunk volt. az otthonunk, így helyes fogalmazni. Az egyemeletes nagy épületet 1918-ban a nagyapám vásárolta, kizárólag azért, mert a ház alatt szép boltíves nemes penészes pince húzódott, jobbat senki sem kívánna a borainak. Pláne a nagyapám, akinek aztán a nevét csettintve emlegették a városban. A Tanárúr boránál jobbat kevés buschenben mértek a Wieden aljában. Nagyapám elsősorban tanár volt, líceumi tanár és csak másodsorban bortermelő. De ő valószínűleg minden a tökéleteshez közeli színvonalon művelt. Amolyan reneszánsz ember volt ő, egy eléggé reneszánsztól mentes világban. A borainak vette a házat, vagyishogy nem egészen. Két megfelelő ház volt az utcában, szép pincével, öt lakással. A nagyapám azért döntött végül e mellett a ház mellet, mert innen szebb volt a kilátás. Szerettem benne, hogy így gondolkodott. Volt ebben valami elegancia, valami léhaság, valami grimasz és volt benne, igen volt benne elit.

Sohasem ismertem a nagyapámat, pontosan 15 évvel korábban meghalt. Akkor, amikor a házát és a szőlőinek nagy részét államosítottál. Egy fél papiroson értesítették a gyászoló nagyanyámat arról, hogy a ház immár nem néhai Szabó József nyugalmazott tanár tulajdona, hanem a magyar államé.

                                                 &       

Titokkal teli volt minden. Titkos átjáró vezetett a konyhába, sötét volt és csak egy ember fért el benne. Egy szűk kis folyosó, onnan nyílt a spájz és a cselédszoba, így mondta mindenki. Sötét volt a folyosó, féltem kinyitni az ajtót. Pedig csak fel kellett olna kapcsolni a villanyt, de a sárga poros lámpa fénye még félelmetesebb volt nekem. A folyosón teljes hosszúságában és egészen a plafonig egy polc állt. Porszagú volt és telis tele mindenféle titokzatos dologgal. Dobozokkal, könyvekkel, régi német gótbetűs folyóiratokkal és porral, homályos szürke porral. Vonzott az a polc, hogy lehessen ott turlálni, kincseket találni, abban reménykedtem, hogy egyszercsak előhúzok onnan valahonnan egy csodálatos királylányruhát, ami persze, mintha rám lenne szabva és ami majd úgy szépít meg, mint Hamupipőkét tündérkeresztanyja varázslata. De nem volt ott semmi királylányos. egyszer találtam egy dobozt tele finom apró kézre szabott kesztyűkkel. Vékony fehér szarvasbőrből és fmes kék színű csipkéből készült finom darabok és volt köztük egy, a kedvencem, egy fekete selyem kesztyű könyökig érő, a csuklójánál három csontház gombbal. Beleszerettem azonnal.