Először a felső temetőhöz ment. No hiszen, két temető egy ilyen kicsi falunak, gondolta, amikor a boltosnő visszakérdezett melyik temető.
- Merthogy két faluból lett egy falu, aztán maradt a két temető, a felső ott a patakon túl, az alsót meg látta, amikor bejött a faluba, már ha a Balaton felől jött. – magyarázta készségesen.
Azt gondolta, kérdezgeti még, bár igazán nem akart kiesni a saját maga által magára osztott szerepből, vagyishogy ő most egy ráérő turista, aki nézelődik, élvezi a meleg nyári szombat délelőttöt, ahelyett hogy kilométerekkel arrébb a tó partján falná a lángost, ő most kódorog a templomkertben, fotókat készít, gyönyörködik és szóba elegyedik a helyi lakosokkal. Ezt tervezte. Miközben sóhajtott magában, félelem volt benne és persze kíváncsiság, mert tudni akart, megbizonyosodni, de félt is a bizonyosságtól. Először gondolkodott el azon, hogy a nem tudás egyfajta szabadságot és felelőtlenséget ad az embernek. Ezt a szabadságot készült eldobni a valóság kedvéért.
- És merre van az iskola? – nézett távolságtartó érdeklődéssel az eladónőre, aki közben a tejfölöket babrálta a kicsi hűtőben, aztán becsukta a hűtő üvegajtaját és az ajtón kifelé bámulva válaszolt.
-Az iskola most szűnt meg júniusban. Olyan kevés volt a gyerek, hogy már nem tartotta fenn a tanács. De az épület az ott, nem messze, ott a presszó mellett, látja, az a sárga sok ablakkal.- kimutatott a kihalt főutcára, túl a milleniumi emlékműnél levő buszfordulón. Feljebb ahogy kanyargott az út a Balaton felé, valóban ott volt egy piros napernyő, harsogó színei szinte erőszakosnak tűntek ebben az álmos nyugalomban. A napernyő alatt két üresen ácsorgó szék, aztán következett egy hosszabb sárga ház. Az iskola. Az első bizonyosság. – gondolta. Ez már mégiscsak kézzelfogható valóság. Ez már nem mese, nem valami távoli ködös történet, amit villanyfénynél hallgatott, szereplők, akiket csak elképzelni tudott. Ez itt van, odaléphet, megtapogathatja, körüljárhatja és azt mondhatja: no lám.
- Szomorú – válaszolta a boltosnőnek. – Milyen kár, hogy bezárnak az iskolák - tette hozzá. – és azt is érezte, hogy ebben a bizonyosságban még annál is több szomorúság van, mint amire számított.
- Idevalósi? – kérdezte nagyon óvatosan, beleremegve a lehetőségbe, hogy azt hallja, persze sőt a szüleim is örökké csak itt éltek. És akkor neki majd meg kell kérdeznie, hogy ismerték-e a tanítónénit. És majd mindent megtud ebben a csöpp boltban, míg két busz felpöfög ide a fordulóba Tapolca felől. Nem így kellene, vagy nem ezt. De lehet, hogy tudni se kellene semmit. Ezen pörgött az agya, miközben csak távolról jutottak el hozzá a boltosnő szavai arról, hogy ő a szomszéd községbe jött férjhez, de ott is csak tizenöt éve él. De mielőtt még több, számára felesleges dolgot megtudhatott volna, hirtelen elköszönt, kilépett a forróságba és elindult az iskola felé. A buszfordulóban leült a padra, nézte a kihalt utcát, szemben az úttest túlsó oldalán a polgármesteri hivatal merőleges épületét, mellette parkolta le az autót. Kicsit följebb a dombon a templom kert kőkapuja, magasabban meg a templom. Felnézett a toronyra, nézte hosszan, mögötte a valószínűtlenül messze úszó felhőket.
A busz hangos zihálása törte ketté ezt a pillanatot. Recsegve nehézkesen bekanyarodott az esőbeállóhoz a buszmegálló és a színes árvácskákkal körülültetett milleniumi emlékmű közé. A buszsofőr leállította a motort, könyökét kilógatta a sofőrfülke ablakán, a kormányra vett egy mappát és úgy irkált valamit egy lapra. Senki nem várakozott az indulásra.
Nem volt nehéz megtalálni a felső temetőt, a boltosnő elmagyarázta, hogy a falu másik végénél találja, nem Tapolca felé tette hozzá. Sok keresgélni való nem volt az utak között. Elindult hát a templom melletti utcán, kanyarogva haladt a csöndes házak között, míg egy szélesebb útra érve a kukoricás előtt megpillantotta a falu végét jelző táblát. Hát itt van. Megállította a kocsit az út szélére húzódva, inni is kellene jutott eszébe, aztán meg az, hogy nagyon kell pisilni. Magasztos pillanatokban is vannak kényszerítő körülmények, gondolta és halványan elmosolyodott. Előtte az út messze kanyarodott, jobbról balról a földek, kukoricát lengetett az augusztusi szél. Meleg volt a fuvallat is, igazi nyár.
Ezért szeretett volna jogosítványt mindig is. Hogy beleüljön az autóba és elinduljon, amíg nem talál egy ragyogó rétet, ami mellett leállítja a kocsit, hogy kiszálljon és rohanjon bele a zöldbe, csak úgy, semmi okból, időtlenül szabadon. Ezt a szabadságot vágyta miközben arrafelé terelte az életét, hogy most már normálisan éljen. Normálisan. Hogyan is kell normálisan élni? Mi a normális? Nem tudta a választ. Úgy képzelte, normális egy férfi mellett élni, normális gyereket szülni, normális háztartást vezetni, normális gondoskodni. És miközben ezeket bizonygatta magának elfeledkezett arról, hogy a normális életéből egyetlen dolgot felejtett ki. Saját magát.
Kiszállt a kocsiból. Kinyújtózott, mintha nem csak néhány percet autózott volna idáig, hanem egy hosszú útról ért volna célhoz. Egyre inkább érezte a szorongató szükséget, a temető melletti bokros részt nézte ki célpontnak és határozottan elindult felé. Szombat délelőtt senki nem járt a temetőben, akár a sírkövek között is végigmasírozhatott volna, gondolta. Sőt, tette hozzá gondolatban, de aztán mosolyogva ingatta a fejét, nahát ez már igazán kegyeletsértés. Jóleső nyugodt jókedv volt benne, kicsi izgalommal gondolt a temetőre, mint valami felfedezésre váró idegen földrészre. Az én világom egy újabb területet hódít magának gondolta, miközben guggolásból lassan fölfelé emelkedett. Egy nő jött a temetőbe, nem vehette őt észre a magas fűtől sem, de mégis összeszorult a gyomra, de nem attól, hogy rajtakaphatják. Érezte, hogy nem sikerült ügyesen elvégezni a dolgát, hogy a nadrágja szára alul kicsit nedves lett, megszárad hamar, gondolta és egy határozott lépéssel a bokrokból a temető felső szegletébe lépett. Elindult lassan a sírkövek között, elolvasta mindegyiken a neveket, meg se állt, séta közben vitte csak tovább tekintetét egyik kőről a másikra.
Pontosan így képzelte, amikor néhány hete kitalálta ezt a kirándulást, akkor amikor Tamás azzal jött haza, hogy csapatépítő tréningre kell menniük Badacsonyőrsre a főnőke nyaralójába, és ki a rosseb fogja ezt megszervezni és neki meg Lindának ugyan ki fog a segge alá autót rakni, hogy lemenjen oda, meg aztán onnan vissza. Mert azt ugyan leshetik, hogy ők ketten a kollekítvával együtt ott aludjanak, közösségileg igyák le magukat a sárga földig miközben a főnöke pszichológus feleségének tesztjein nyammogva kanalazzák a halászlevet. Különben is, ő ki nem állhatja a halászlevet és a kollegák nyalakodós kinézetét. Akkor jutott eszébe, hogy felajánlja Tamásnak a fuvaros szerepét. Lényegében évek óta játszotta ezt mellette, inkább fuvarozta, mintsem hagyta, hogy órákkal később érjen oda, ahol ő van. Megadóan ült percekig, órákig a kocsiban, miközben Tamás még éppen vágott, vagy szervezett valamit, de akkor is türelmesen ült a kocsiban, amikor Tamás a saját anyjánál volt látogatóba. Ő oda nem tette be a lábát. Amióta megvolt a gyerek, azóta valahogy könnyebb volt, lehetett ráfogni az etetésre, az altatásra, a fürdetésre, vagyis a gyerekre, így hamarabb, egyszerűbben lehetett otthagyni Tamás anyját és az egyre agresszívabb macskáját a lakótelepi lakásban. Ildi, Tamás anyja alig tíz évvel volt idősebb nála, és legalább húsz évvel akart fiatalabbnak látszani. Platina szőkére festett haját bozontos frizurákba fésülte, jobb napokat látott nyolcvanas évekbeli holmikat húzott magára, magas sarkú cipőkbe bújt és láncban szívta a százas multifiltert.
Tamás nem is akart jogosítványt, nagyon kényelmes volt neki, hogy korábban az anyja, később ő, - ahogy Tamás nevezte – ágyasa, s gyermekének anyja - fuvarozta. Pompás ötlet, gondolta magában. Leviszi Tamást és Lindát Badacsonyörsre, ő meg átmegy a faluba, megkeresi az apját. Ezen a ponton kicsit mosolygott magában, mert azért ez nem ennyi, hogy így egy szombat délelőtt letudja a pillanatot, amire úgy huszonöt éve vár. Ezerszer elképzelte magában a pillanatot mindenféle díszletek között, de a lényeg mindig ugyanaz volt, filmszerű és diadalmas. Ott áll majd ő, csinos lesz persze, szép ruhában, frizura, kis smink, és ott lesz egy férfi, akit csak úgy tudott maga elé képzelni, ahogy azon a két képen látta. Azon a két fotón, amit tízévesen húzott elő a stokedli fiókjából. Az egyik fotón az anyján hófehér menyasszonyi ruha volt, rövid kis fátyollal, kezében egy csokor hófehér kála. A férfi mellette csokornyakkendős öltönyben, kezében fehér kesztyű. A kála és az a fehér kesztyű tetszett neki legjobban a fotón, meg az hogy milyen szép volt az anyja. Komoly titokzatos mosollyal állt a férfi mellett. A másik képen melósok voltak, meg talán valami esztergagép, úgy öt - hat férfi mosolygott bele az örökkévalóságba, középen legelöl ugyanaz, aki az esküvői képen az anyja mellett állt. Csinosnak találta a férfit, jóképűnek, nézegette a saját vonásait és hasonlítgatta a képen látható idegenéhez. Hasonlít. Gondolta sokszor. Nyugtázta a dolgot, ez egy jó pasi, az ő lányának lenni jó. És ettől úgy meg is nyugodott. Abba nem akart belegondolni, hogy vajon hogyan jött össze ez a házasság az ő polgári neveltetésű tanítónő anyja és ez a jóképű, ámde valójában valószínűleg esztergályos férfi között. Amit tudott a házasságról, az kevés volt, nagyjából annyi, ami a véletlenül megtalált válóperi végzésből kiderült. Rövid volt. Iszonyatosan rövid. - Addig tartott, míg én megfogantam -, gondolta sokszor. Csak az anyjával nem beszélt erről sose.
Amikor kilépett a temetőből felszabadult volt és boldog. Könnyűnek érezte magát, mintha valami nagy próbatételen lett volna túl, mintha egy vizsgát teljesített volna kitűnő eredménnyel. Nem találta meg, amit keresett. És ez a tény boldoggá tette. Ezerszer elképzelte amióta megbeszélte Tamással ezt a napot, hogy hogyan lesz a pillanat. Hogy sétál majd a régi temető sírkövei között, és egyszercsak rábukkan a névre, ami feltehetőleg az ő nagyszüleinek sírköve lesz. A név, ami bár az ő sajátja, mégis tán csak hat évig birtokolt, hogy aztán, mint a csiga a házát, hagyja el, és húzza magára nevelőapja családnevét, amit végül tizennégy évesen végképp és immáron hivatalosan is magára vehetett.
Lóóóóóóránt, Lóóóóóóránt süvítették az óvodában az udvaron a gyerekek, hosszan elhúzva a családnevének első szótagját, jó hangosan, hogy még jobban fájjon. Szaladt a széles vaskapu felé és nyomában a saját neve. Gyűlölte hallani, szitokszó volt, csúfolódás, átok. Ezt a nevet kereste a köveken. Lóránt. De nem talált. És ettől megkönnyebbült. Mert akárhogyis, azért nem volt abban biztos, hogy készen áll arra a találkozásra. Negyven éves elmúlt már, de mégis azt érezte, talán kell egy kis idő mégis, hogy jobb legyen, hogy több, hogy aki majd ott áll vele szemben, az igazán büszke lehessen rá, hogy annak a férfinak ne legyen oka nem szeretni őt. Úgy képzelte hát ezt a szombatot, hogy sétál a temetőben, talán rálel a Lóránt család sírjára, megtudja, hogy hívták a nagyszüleit, esetleg találkozik valami idős nénikével a temetőben, akit kifaggathat, és aki majd elmeséli neki, hogy merre él most a Ferenc. Talán Budapesten, ahol néhány éve ő maga is, és akkor majd elkezdheti tervezgetni a pillanatot, ahogy csinos ruhában, egy kis finom sminkkel, frizurával egyszercsak beállít hozzá. Lehet hogy az új családjával él, lehet, hogy talál majd féltestvéreket is, de nem kell hogy befogadják, csak egyszer végre az apja magához ölelje.
Emlékezett a másik temetőre, ott jött el mellette, amikor egy nagy kanyar után végre beért a faluba. Jobb kéz felől, egy kis dombon állt a temető, mellette már a szőlőshegy kezdődött. A bejárat előtt homokos kocsiút húzódott a szőlők mellett. Az előző napi zivatar ki is mosta a sárga homokot az autóútra, ahonnan csak a három kálvária kőkereszt látszott a jegenyefenyők tövében. Nem kellett nagyon keresgélnie, az út szinte vitte visszafelé, a falu belsejében az iskolánál lyukadt ki, ott aztán egy nagy balra kanyarral haladt tovább a balatoni úton. A szőlő aljában állította meg a kocsit, mielőtt kiszállt megnézte a telefonját, hátha Tamás hívta, de nem volt nem fogadott hívása. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy tárcsázza az anyját, rákérdez, mi van a gyerekkel, de aztán arra gondolt, most nem tudna jókedvűen csicseregni, meg színészkedni se. Mit mondjon az anyjának, hol van éppen és miért ott. Így is majd valami hihető történettel kell előállni, arról mivel töltötte a napját, mialatt Tamásék dolgoztak. Erre ráér még, majd kigondolja délután, amikor tovább kirándulgat a környéken. Úgy tervezte, bele a zöld tájba, és ha lát valahol útszéli kőkeresztet, megáll, a tövében elheveredik, fűszálat vesz a fogai közé és hanyatt fekve bámulja a vonuló felhőket az égen.
Most nem tudna könnyedén beszélgetni az anyjával, nem menne - gondolta, miközben kiszállt a kocsiból.
Másodszor is végigjárta a temetőt, de nem talált semmit. Megállt kinézett az út felé, ahol az autó is állt. Dél volt, épeszű ember ilyenkor nem bóklászik a temetőben gondolta, kivéve ha dolga van, javította ki egyből magát. Az útról egy biciklis asszony kanyarodott az autója mellé, miközben lassan leszállt a kerékpárról hosszan bámulta a kék Fordot. Komótosan a bejárat melletti tárolóhoz tolta a biciklit, de nem zárta le, a kormányról leemelte a zöld műanyag öntöző kannát és egyenest az árnyas temető elülső csücskében levő kúthoz sétált, aztán a teli kannával egy távoli sírhoz. Éva igyekezett lehajolni, úgy tenni, mint aki nem az asszonyt bámulja, de csak nem sikerült kikerülnie a tekintetét, kicsike volt a temető, az asszonynak se kellett kiabálni, csak éppen megemelnie a hangját hogy megszólítsa.
- Keres valakit? – kérdezte.
- Lóránték sírját, de nem találom. – válaszolta tettetett könnyedséggel
- Amott van az, ott fönt - mutatott az asszony a temető felső csücskére. Egy dombosabb rész volt az, amit távolról nézve erősen benőtt a gaz, meg a borostyán. Éva addig nem is gondolta, hogy oda is fel kellene kapaszkodnia. Az asszony a narancsszínű dáliákat rendezgetett egy dunsztos üvegben, nem is nézett aztán Évára.
Ami először feltűnt neki, az a különös mód, ahogy a sírkövek álltak. Kifele fordítva, vagyis írott felükkel a temető felé és a hátuk a sír felé. Mintha igazán útjelzők lettek volna, mintha a halottaikhoz csak valami információs kötelék fűzte volna őket. A legárnyasabb, borostyánnal leginkább keresztülfont részen Éva megtalált egy kis utat, és néhány lépés után a bal kezével érinteni is tudta a sírkövet, amin a nagyszülei neve, sőt a fényképe is ott volt. Hasonlítottak arra a férfire ott az esküvői fotón, nyugtázta magában, megérintette a feliratot, aztán elolvasta, hogy a nagyanyja 1973-ban halt meg, ő akkor volt nyolc éves. A nagyszülei sírja mellett egy sírkő nélküli bozótos sír után egy fekete márvány táblás sír, szintén fotóval, Lóránt Sándor. A képen a férfi még jobban hasonlított arra a vőlegényre ott az anyja mellett. A nagybátyám lehet, gondolta Éva, és már sóhajtott volna könnyedén, amikor észrevette a két sírt közti harmadikon a kopott fakeresztet. Olyat, amit minden temetéskor a koszorúkkal teli sír tetejébe szúrnak. A fejfa már fekete volt az esőktől, oldalán zöld penész virágzott. Ellentétben a többi sírral, a fejfa a sír felé fordítva állt. A bozótos, borostyános sír felé. Éva azt gondolta nincs menekvés, és ahogy betette jobb lábfejét a két sír közé, már érezte is a tarkójában azt a bénító és szédítő érzést, amit akkor érzett, amikor másodszor se vették fel a főiskolára. Ugyanaz a fájdalmas, tehetetlen, dühös és bénító érzés volt benne, ahogy elkezdtek görögni a könnyei, ahogy kibetűzte a fejfán a nevet, az évszámokat, ahogy magának megadta a választ, éppen tíz évet késett ezzel a találkozással. Lerogyott a szomszédos sír szélére és hagyta, hogy peregjenek a könnyei.
- Rokonok talán? – kérdezte az asszony. Éva észre se vette mikor, és hogyan került oda közel hozzá. Csak intett a fejével, egy olyan talánt akart inteni, de egy olyan igen sikeredett belőle. És még mielőtt az asszony őt kezdte volna kérdezgetni, összeszedte magát és próbálta megfogalmazni a benne kavargó ezernyi tétovaságot.
- Itt lakott? – nyöszörögte ki magából a kérdést, de szerencsére az asszony a beszédes falusiak fajtájából való volt, úgyhogy hosszan mondta, időt hagyva Évának arra, hogy kicsit magához térjen.
- A szőlőhegyen lakott fent egyedül, ott is halt meg, úgy tíz éve, ugye, ja ott is van a fejfán. Van egy húga Sümegen, meg annak a családja, azok szoknak jönni mindig mindenszentekkor a sírhoz. Ugye neki is van családja, mert lakott ő Pesten is, de más nem nagyon jön ide, csak a Marika, úgy hívják a testvérnénjét. Őket nem ismeri?
Éva csak ingatta a fejét, az asszony meg érezte, hogy ott kell hagynia, nem is köszönt, csak ellépdelt, ment kifelé, a kapunál felszállt a biciklire és kihajtott az útra.
A borostyán leveleken fényesen megcsillant az esőcsepp, kopogott ahogy a viaszos levelekre ért. Az eső ciripelésszerű hangja betöltötte az üres temetőt. Éva kábán ült a beton sírszélen, nézte a gazos halmot maga előtt, aztán a fejfát. Számolgatott. „Hány éves voltál, amikor meghaltál, miért nem vártál meg?”- ilyenek jártak az agyában, aztán csak úgy ült. És nem is tudott már mire gondolni. Tépkedni kezdte a kereszt körül a borostyánt, aztán arra gondolt virágot kellene ide tennie. Meg gyertyát. Valami barnás rőzsecsokrot hajított messze a bozótba a sírról, biztos a tavalyi mindenszenteki koszorú – gondolta.
Sokáig ült még ott, hagyta, hogy az esőcseppek végiggörögjenek az arcán, a kezein, érezte a hátán, ahogy a blúzára hullottak, ült ott a sír mellett és nem tudott megmozdulni.
Nyolc óra már jócskán elmúlt, amikor a Budapest felé tartó úton megálltak egy kerthelység mellett. Lepattant tömegetető volt, az ócskábbik fajtából, telerakva akciós fehér műanyag székekkel, amiknek a lába majd kificamodott az apró kavicson. Iszonyatosan fájt a feje, émelygett, fáradt volt, de mindenek fölött legjobban Tamáshoz szeretett volna bújni, csak vele lenni kicsit, hogy sírhasson, hogy Tamás sajnálgassa őt, szörnyűlködjön a történeten, hogy hogyan bolyongott ő egész nap, mint valami megszállott körben abban a kicsi faluban. Se ottmaradni, se eljönni nem tudott. Arra vágyott, hogy Tamás rá figyeljen, és próbálja megérteni min ment ma keresztül.
De Tamás Lindára figyelt, mert Linda éppen arról mesélt, hogy ő is hasonló szituban él. Így mondta szitu, Évát metszette a szó, akár egy szike, próbált Lindára figyelni, de egyfolytában kalandoztak a gondolatai. Anyjára gondolt, arra, hogy sose bocsátja meg neki, hogy az apja úgy halt meg, hogy ő egyszer se láthatta, hogy ez bűn. És hogy most, ezek után hogyan tud majd ő kedves lenni vele. Linda éppen ott tartott, hogy minden évben írt egy képeslapot a vér szerinti, de sose látott apjának, amikor a pincér az asztalhoz lépett. Éva kért egy kávét, hosszú még az út Pestig, és a kormányt nem adhatja át, hiszen ahogy Tamás úgy Linda se tudott vezetni.
Nézte a nőt, akin valami rettenet póló volt, meg sort, és túraszandál, rövidre nyírt seszinű haja, semmi smink. Éva semmilyennek találta, mint mindig. Linda darabosságához hozzátartozott a hátizsákja, amit most is a bokájához dobott le, amikor leültek - Most adj egy cigit! - bökte oda Tamásnak, aki szertartásosan meg is gyújtotta neki. Éva tudta, hogy Linda fülig szerelmes Tamásba. Intelligens módon rajongott az ő pasijáért. Éva nem félt ettől a rajongástól, nagyon jól tudta, hogy ha Tamás egyszer elhagyja őt, akkor azt nem Linda miatt teszi meg. De nem hagyja el. Előbb fordulnak meg a folyók és ömlenek a tenger felől a forrásukba, minthogy őt Tamás elhagyja. Éva ebben biztos volt. Csak Linda nem tudta. Tamásnak jó, gondolta Éva, hiszen mellette van egyszer a gyermekének az anyja, aki több mint egy évtizeddel volt idősebb nála, és van mellette Linda, aki másfél évtizeddel. Az egyik asszony otthont ad neki, a másik karriert. Az egyik biztonságot ad, gondoskodást, a másik kapcsolatokat, szakmai sikert. Szép csoportkép, Éva nem is bánta ezt, ám azt már nehezen nyelte le, amikor egyszer Linda felhívta a munkahelyén, hogy igyon meg vele egy kávét, itt van a szomszédos kiadóban. Ott ültek a kis kávézóban, és Éva hallgatta a kioktatást, hogy legyen tekintettel Tamásra most, mert húzós időszak következik a melóban, ne terhelje az otthoni gondokkal, és legyen nagyvonalú, ha Tamás késik, nem telefonál, netán haza se megy, hiszen tudja, mert ő Linda most segít és megmondja – nehéz időszak következik Tamásnak a munkahelyén. Éva mosolyogva megköszönte Linda figyelmességét, még tán a kávéját is kifizette, visszaliftezett az irodába és arra gondolt vajon ki fog leülni és beszélni Tamással arról, hogy neki milyen húzós a munkahelyén, hogy legyen rá tekintettel, hogy vegyen le a válláról, a háztartás és a gyerek gondjairól. Persze Éva csak eljátszott a gondolattal, mosolygott is magában, talán büszke is volt. Lám, az ő pasija, olyan jó pasi, hogy belezúg az első szakmai példakép, aki Tamás orra elé kerül. Mert Évának afelől nem volt kétsége, hogy Linda szakmájának egyik legjobbja. Jó tizenöt éve hallotta először a nevét, még vidéken, amikor Linda csinált egy elég jó filmet egy városi ügyről, amiben Éva, mint ottani újságíró is tövig benne volt. Aztán lám milyen az élet – gondolta Éva. Hasonló közhelyek sokszor eszébe jutottak, amikor közös családi programokra mentek együtt hatan. Linda és a férje Robi, Tamás és ő, meg a két gyerek, Lindáék elkényeztetett kiskamasz fia, és az ő óvodásuk. Éva szerette ezeket a közös megmozdulásokat, Lindáék nélkül nehezen mentek bárhova is, de így volt a noszogatás, meg Robi nyüzsgése, meg szervezkedése, hát eljutottak mindenféle fesztiválokra, meg hosszú hétvégékre vidéki szállodákba, nyaralni egy festőművész eldugott Balaton parti villájába. Igaz, Évának ilyenkor sokszor eszébe jutott, hogy azért ők nem egy anyagi súlycsoport Lindáékkal, és tudta hogy az elegáns közös vacsorák ki-ki alapon is meg fogják terhelni az ő családi költségvetésüket. De legalább úgy tűnt ők is egy normális értelmiségi család, akinek igénye és lehetősége is van mindarra, ahogyan más normális értelmiségi család él. Látszatnak nem rossz.
Linda baráti volt, aggódó és megértő, de Éva tudta, hogy ez nem az ő személyének, különösen nem a vele történteknek szól. Ez csupán színjáték Tamás felé, hogy lássa, mennyire empatikus, segítőkész és baráti ő még az asszonyával szemben is.
Kábán nyomta a gázt. A szombat esti autópályán inkább csak a Balaton felé volt forgalom, Budapestre kevesen tartottak. Éva szeretett vezetni, halkan szólt a rádió, Tamás és Linda a nap történéseit tárgyalták, szerencsére egyáltalán nem várták el tőle, hogy reagáljon, véleményezzen, felháborodjon. Éva bezárkózhatott önmagába, azon gondolkodott vajon az anyja miért tiltotta el a vér szerinti apjától, mi volt az amivel a férfi ennyire megbántotta, hogy hallani nem akart arról, hogy ő és az apja találkozzanak.
Amikor tizennégy éves lett, az anyja elvitte a Széchenyi téri fényképészhez, Stefi nénihez. Akkoriban hosszú, dús barna haja volt, szeme fölött egyenesre vágott frufruval. Sötétkék garbó volt rajta, a fekete fehér képeken szinte egybefolyt a haja sötétjével, Stefi néni levette a saját nyakáról ovális medálos nyakláncát és az ő nyakába akasztotta, hogy valami megtörje ezt az egységes sötétet. Ezek közül a képek közül választott aztán egyet, amit az anyja elküldött az apjának a levél mellett, amiben megírta, hogy mivel Éva most éppen kamaszodik nem akarja, hogy megzavarja őt egy találkozás, „…nem tenne az jót a gyereknek...- írta Éva anyja.
A „gyereknek” morzsolgatta a szót a fejében most Éva, most, több mint húsz évvel később. Ez a levél és fénykép volt a legközelebbi kapcsolat közte és a vér szerinti apja között – gondolta, miközben szinte gépiesen kielőzött egy román rendszámú kisbuszt.
