- Mindegyikünknek megvannak a maga démonai. – mondta Tamás, és egykedvűen belekortyolt a kávéba. Anna nem szólt, nézte csak, leplezetlenül bámulta az arcát, olyan szemtelenül fürkészte, hogy szinte elszégyellte magát. De aztán arra gondolt, á ez úgyse komoly, úgyis csak a munka miatt, hiszen kollegák vagyunk, semmi érzelem, vagy ilyesmi. Tamás letette a csészét, Anna ebben a pillanatban azt érezte muszáj beszélnie, belekezdett valami monológba, de csak kívülről hallgatta saját magát, igazából magától jöttek ki belőle a szavak, mert az agya még mindig Tamást nézte. Imádta az acélkék szemeit, imádta a mosolyát, imádta, amikor kicsit borostás volt és azt is, amikor tükörfényesre borotválta magát és imádta az illatát, de leginkább azt imádta, hogy itt van vele, hogy itt ül az irodaházak közötti kis kávézóban és ezt megteszi egy héten többször is, képes ideautózni a városból ezért. Anna ezt imádta a legjobban. Láthatólag Tamás nem észlelte a feléje forduló kíváncsi tekinteteket, nem észlelte a kígyólányok sóhaját se, a kígyólányokét, akik valahol a marketing vagy sales környékén dolgoztak, feszülős miniben, ingatag tűsarkakon, rendes körmökkel, frizurával és persze trendi illattal álltak sorba a kávézó pultjánál a napi salátájukért. Hozzájuk képest Anna egy lestrapált mosónőnek érezte magát. A rajta lévő súlyfelesleget ugyan négy éve látványosan ledolgozta, de aztán az anyja halála, a válás kivette belőle az energiát, amit leginkább édesség formájában pótolt. Meg kellett tanulnia egyedül élni, és meg kellett tanulnia egyedülálló anyának lenni. Utóbbiról korábban azt gondolta, semmiség.
- Nem hittem volna, hogy neked démonaid vannak – hallotta magát, ahogy Tamás szemébe nézve szinte közönyösen kavargatja a lattét. – Nem úgy festesz, mint akinek oka lenne démonokat tartani. – tette hozzá, mert Tamás nem akart megszólalni. Istenem egy ilyen jó pasinak ugyan mi fájhat az életben gondolta magában, ugyan milyen lelki nyomora lehet, mélázott miközben belekortyolt a tejeskávéba, hagyta hogy a tejhab kis fehér bajszot kenjen a szája fölé. Az olyan szexis, gondolta, aztán egyből le is hülyézte magát. Gyorsan lenyalta a tejhabot, Tamás nem vett ebből észre semmit, a telefonját leste unottan, majd kicsit szomorúan csak annyit mondott:
- Vannak démonok, nem is kevesen.
Anna érezte, hagyni kell ezt a dolgot, amúgy se akart jobban belemászni, igazából rettentően lehangolná, ha ez a pasi lelki nyűgökkel nyihogna, és sajnáltatná magát, de ez így jó, ez a sejtelmes, mégis győzedelmes megjegyzés, ez a kis félmondat, hú, ez szexis, gondolta. Aztán egyből azt, hogy rövid időn belül másodszor jut eszébe a szexis szó. Ez most vagy valami freudi izé vagy szakmai ártalom.
- Anna kérem, dolgozzunk egy kicsit – mondta Tamás, mintha valami álomból ébredezett volna és felvillantotta felháborítóan megnyerő mosolyát. Anna imádta, amikor magázódtak, olyan szépen lehetett úgy beszélni, és persze volt ebben valami évődés , és persze valami rendhagyó is, Anna úgy érezte, ez illik igazán kettejük kapcsolatához. Nyilván, ha száz évvel ezelőtt találkoznak, természetes lenne az ilyesfajta diskurzus közöttük. Anna látta magát egy lágy esésű art deco ruhában, bokája kivillanóban, óriás kalapja alól kukucskál ki a fess kis szerkesztőcskére, aki persze kalapban csókolja a kisztihandját, mindez valahol Újlipótvárosban, mert Tamás előző életében csakis ott élhetett, annyira imádja most is azt a részt.
Anna igazából utálta szerkeszteni a sztárok rovatot, de tudta, hogy a legtöbbet ez hozhatja a szájtnak, tudta hogy el is várják tőle a nagy nézettséget és tudta, hogy azért kapta meg ezt a rovatot mert senki más nem akarta csinálni. A többiekkel szemben neki legalább volt újságírói tapasztalata, látott már közelről híres embert, sőt interjút is készített már és lényegében volt férje révén valamennyire még ismeretségbe is keveredett egy-két feltörekvő sztárocskával, akiknek a száma benne volt a telefonjában. Semmi illúziója nem volt afelől, hogy ezek az emberek nem az ő emberi értékei miatt tartják vele a kapcsolatot. Ez olyan adok-kapok dolog volt, amit megszokott, mióta Budapesten élt. Ő szerkesztő egy országos női szájtnál, hatalmas napi olvasottsággal, teret tud adni, megjelenést, hírt, odaszórhat bárkit a nyilvánosság lábai elé, és van aki vágyik rá, hogy oda legyen szórva. Anna úgy gondolta hiányzik belőle az a fajta rókaság, amitől ez a dolog adok-kapok irányba fordulhatna, ő nem volt annyira dörzsölt, hogy információkat szerezzen, vagy sefteljen velük, vagy arra használja a szerkesztői hatalmat, hogy magának építsen önálló karriert. Akár egy jövendőbeli kis ügynökség alapjait is lerakhatná, vagy menedzselhetne most induló kis sztárocskákat, sajtózhatná őket, aztán írhatna nekik valami kis egyszerű dalocskát és ha összejön a dolog, karácsonykor csak hátra kell dőlnie és várni a pénzes postást. Havi fizetésnyi pénzek hullanak a jogvédőtől, ha egy sztárocska egyszer befut. Anna alkalmatlan volt erre, ő újságíró, a szöveggel dolgozott, a pontos megfogalmazás és a nyelvhelyesség mindenekelőtt. Ja hát így nem is lesz belőle semmi más, mint egy századik kis szerkesztő a multinál.
Tamás közben arról beszélt, hogy átküldi a Sebestyén Balázs interjút, egész jó lett, bár a srác maga is elmondja, hogy hót unalmas egy palinak tartja magát, nem is érti mire ez a nagy felhajtás körülötte.
- És mesél a pránanádiról is? – kérdezett közbe Anna.
- Ja mesél, de inkább a könyvéről – hunyorgott Tamás. – Kell a promóció.
- Értem, ennek meg ez az ára – bólintott Anna és közben már azon járt az esze, hogy ezt imádni fogják, ezt a Sebestyén Balázst, miközben teljesen egyetértett a riportalannyal, hót unalmasnak tartotta ő maga is a pasit.
- És mit ír nekünk a mi kis Gyöngyikénk? – nevetett cinkosan Tamásra.
- Ó kedves Anna, hát Gyöngyike … - kezdte Tamás nagyon teátrálisan, jobb mutatóujjával az ég felé bökött. – Gyöngyike magától a világon semmit, de mi majd kitaláljuk neki, mibe ássa bele magát, azt megírja, aztán én meg átírom rendesre, maga megszerkeszti, és már szórhatjuk is a nép közé.
Anna nevetett, persze ez az egész azért volt annyira vicces, mert nagyon is igaz volt, az egyre népszerűbb bulvár újságírónő úgy ahogy van alkalmatlan az újságírásra. Nem tud írni. Effektív – tette hozzá gondolatban Anna. Imádta ezt a szót. Effektív nem tud írni, effektív hülye, effektív alkalmatlan. De effektív olyan teste van, hogy mindenki őt akarja az ágyába vinni és effektív szőke is persze, zárta le magában az egész Gyöngyike kérdést. Inkább azon kellene gondolkodni, mit adjunk ennek a szerencsétlennek.
- Sztárok és a kutyájuk? – kapta fel hirtelen a fejét Tamás.
- Hát jó,- húzta az orrát Anna, - Jónak jó, de nem elég jó.
- Akkkooooor…..- húzta Tamás a mondatot. – Sztárok és abortuszaik? Hm? – nézett cinkosan mosolyogva Annára. Anna rezzenéstelen arccal szállt bele a játékba.
- Lássuk, abortuszaik, hm.. há jó, de mégsenem annyira…. mit szólna hozzá. Sztárok és a perverzióik? Hm kedves Tamás? Ez kell a mi kis olvasóinknak, a perverzóóó! - a mondat végére az asztalhoz lépő pincérlány is nevetni kezdett.
– Még egy ilyet? – mutatott az üres lattés poharakra.
- Én egy mokkát kérek még, és Anna, valamit?
A friss latte habja is ugyanolyan habbajuszt rajzolt a szája fölé, mint az előbb, nevetve nézett Tamásra, aki már régen arról beszélt, hogy ez a perverzió ez jó téma lehet, mert Gyöngyike ilyen irányú tapasztalatai a sztárok körében bizonyára eléggé szerteágazóak, úgyhogy ezt a cikket ikúból is meg tudná írni. És itt aztán elszabadult a délután, Anna annyira nevetett ezen, hogy Gyöngyike bármit is ikúból meg tudjon oldani, hogy szinte fájt már a hasizma. Végül elvetették a jó kis témát, bár Tamás javasolta, írják fel, egyszer még jól jöhet, témaínség idején.

…de előbb meg kell hoznia az áldozatot – fejezte be a mondatot Gáspár. Csend maradt utána, előtte az asztalon a tarot kártya lapjai hevertek, a rakás szigorú szabályai szerint, Anna balján egy gyertya égett, mellette egy szantálfa füstölő. Bólintott.
- Az áldozatot – ismételte Gáspár szavait. – Miért van az, hogy maga nekem mindig ezt rakja ki? – kérdezte tettetett kíváncsisággal.
- Nem én raktam, hanem maga, talán azért mert ez a feladat. Addig nem lesz magáé a feketeruhás, amíg meg nem hozza érte az áldozatokat.
- Csessze meg! – durcáskodott Anna. – Mi a fene áldozatot hozzak már még meg? Még mi a fenét ver bele a fejembe az univerzum, milyen csontvázak hullanak még ki a körülöttem lévő szellemi szekrényekből?
- Jaj ezt nagyon szépen mondta – gúnyolódott Gáspár. – olyan szépen, hogy kap érte egy teát. Akar olyan egyiptomit?
- Azt úgyis csak én iszom itt magánál! – legyintett Anna, de igazából nagyon örült a teának, remélte, hogy még van belőle. Gáspár nemrég kapta valami barátnéjától Egyiptomból, finom ízléses fűszerezésű, a kicsit édeskés, kicsit kesernyés tea Anna kedvence lett, Gáspár mindig megkínálta, amikor csak eljött hozzá. Márpedig az utóbbi időben elég sűrűn idejárt. Munkakapcsolatnak indult ez is, de elég hamar több lett belőle, több persze, barátság, hiszen Gáspárnak egy életre elege lett a nőkből, szokta mondani, viszont rajongva szereti a szép modell fiúkat. A kettejük barátsága akkor vált igazán komollyá, amikor Anna válása zajlott. Akkor kérte meg először Gáspárt „nézze meg” őt is kártyával, vajon jó döntéseket hoz, meg tud állni majd a lábán, kitől számíthat segítségre. A tarot Anna útjelzője lett, bár Gáspár szigorúan csak akkor és csak úgy rakta neki a kártyát, amikor annak ideje és tere volt. Nem lehet állandóan a kártyától várni a választ, mondogatta, amikor Anna minden apró kis pasimosoly után kikérdezte volna a lapokat a pasiban rejlő lehetőségekről. Gáspár barátnős mosollyal tűrte Anna lerohanásait, tudta ő is, milyen egy igéző szempár, ugye.
A tea még forró volt, amíg fújta, addig meggyújtott egy cigarettát, Gáspár közben elcsomagolta a kártyát, Anna szomorúan vette tudomásul, hogy mára csak ennyit kapott a jövendőből.
- Mit akar maga a feketeruhástől? – kérdezte Gáspár, közben szép komótos mozdulattal csomagolta bele egy aranykékes színű selyemkendőbe a paklit.
- Na ne mondja, hogy el sem tudja képzelni…- válaszolt Anna cinikusan.
- Nem úgy kérdezem, hanem hogy tényleg, mit akar tőle? Az az ember nem lát, itt van a földön, néz, de igazából nem lát, szerintem magát se látja, hiába üldögél vele annyit ottan a kávézóban. Nyitott szemmel él, de nem lát, higgye el nekem.
- Ezt a kártyája mondta? – nézett fel bizonytalanul Anna. Gáspár felállt, eltette a paklit a feje fölött levő polcon egy dobozba. Majd 190 centijével hegyként magasodott Anna fölé, Anna néha azt gondolta, ilyen férfias testalkattal nem is lehet valaki meleg.
- Nem, ezt tudom – zárta le a dolgot a férfi. Anna érezte, hogy most nem az a pillanat van, amikor feszegetheti tovább a kérdést. Tamás, a feketeruhás folyamatosan mozgatta az agyát, vágyott egy okos pasira, aki persze facér. Na jó, nem facér, hiszen Tamásnak volt egy barátnője, akivel most éppen megint összeveszésben voltak és akit persze már megnézett mindenféle közösségi oldalakon. Ribizli, nézett rá a barátnő fehér bikinis fotójára. akármennyire is az, be kellett látnia, hogy bongyor hajzuhataga, karcsú teste és persze alig 24 éve nagyon is kívánatos ribizlit csináltak a barátnőből.
Azért ezen elgondolkodott, amit Gáspár mondott ezzel a látással kapcsolatban, hogy igen, hogy néha ő is azt érzi, hogy szinte egy plexi búra borul rá Tamásra, ott él a plexi alatt, beszélget vele, issza a kávét, interjút csinál, nevetgél, csetel vagy éppen kutyát sétáltat a vidéki házánál, ezt mind csinálja, de semmit nem él meg. Anna inkább érezte, mint felfogta ezt a dolgot. Annyira lehangolta ez a tény, hogy legszívesebben azonnal otthagyta volna Gáspárt, beült volna a kocsijába, hogy hazahajtson. A gyerek az apjánál volt, rá megint egy magányos éjszaka vár, kinyit talán egy üveg bort, megmossa a haját, de lényegében olyan hiábavaló péntek esték ezek.
- Nincs kedve kimenni a teszkóba? – kérdezte élénken Gáspár. Teszkó, tényleg, még ez az ami megmentheti a menthetetlen magánytól ma estére.