1. 1911.

 Egy kettő, három, négy…. Lépdeltem lefelé a lépcsőn. Mire a héthez értem, ott volt előttem az ablak. Azon túl pedig karnyújtásnyira a bástyafal. A lőrések a tömör kövek között, mintha a szemei lennének és ott lejjebb egy kicsit sötétebb is a fal, talán repkény fut rajta végig, az olyan, mintha a száj lenne. De nem nevet, sohasem nevet, ezen a napon meg különösen nem nevet. Miért is lenne jó kedve, a kövek is fáznak. Még léptem nyolcat lefelé a lépcsőn és az ajtó előtt álltam. Már nyúlni akartam a kilincsért, amikor szépen ünnepélyesen megszólalt az Evangélikus templom harangja. „Négyet fog ütni” - minden egészkor elüti a négyet, a papától tudom. Nincs messze innen az égbe szökő tornya, csak két házsorral beljebb, a Templom utcában. „Bimmmm, bammmm, három, négy.” Pontosan a negyedik harangszónál nyomtam le a kilincset. Nem is jártam még az elemibe, mégis állandóan a számokat mormogtam magamban. Hét és nyolc lépcső lefelé, míg a lakásból kilépek a Várkerületre. Harminchat lépés, míg a Lenck Durchgangot elérem, de azt még nem tudtam megszámolni, hány lépésre van a Domonkos utca, ahol az unokatestvéreim laknak. A Domonkos utca túl sok lépésre volt tőlünk. Ez jutott eszembe és összébb húztam a barna kabátomat.

A mama gondosan sálat tekert a nyakamba, kis kalapot is tett a fejemre. Olyat, aminek két vékonyka madzagját az áll alatt kellett megkötni. „ Jól van na, - mondta a mama. – Du bist schön!” Mosolygott rám és mintha még egyet akarna rajtam csinosítani, nyakamba akasztotta a barna kis prémszegélyes muffot. A muff pontosan a hasamra simult, a két kezemet kényelmesen belesüllyeszthettem. Olyan volt a kezeimnek, mint valami titkos puha barlang, az ujjaim legbiztonságosabb helye. A kezem legalább jó helyen van, gondoltam, amikor már a Müller Paulin utcánál jártam. Fáztam. De a hideg nem olyan volt, amilyen a soproni ősz szokott lenni. Nem a szél fújt veszettül, nem kellett ügyelni, hogy a kis kalapomba bele ne kapaszkodjon, és el ne repítse messze a házak fölé. Nem fújt a szél. A hideg olyan volt, mint valami mérges gáz, belopódzott a kabátom gallérjánál és rám tapadt, bekunkorodott a térdemnél, a szoknyám alá és húzódott egyre följebb és följebb. Amikor a Tschurl átjárót is elhagytam, már úgy éreztem, a tüdőmet markolássza, nem is vacogtam, csak a hideget éreztem, ami körülvett, de most már nem a bőrömön keresztül, hanem belülről. Az utolsó métereket szinte szaladva tettem meg, a Domonkos utcai ház jóságos nagy kapuja, mint valami menedék nyelt el. Úgy éreztem, mintha az utánam loholó farkascsorda elől menekültem volna meg. Megkönnyebbültem, és sóhajtani is akartam ott a kapu alatt, de valahogy nehéz volt a mellkasom, mintha még mindig a hideg markolászná a tüdőmet és a szívemet roppant erővel.

Aznap csak a papa volt az üzletben, ott dolgozott hátul a műhelyben, először hozzá nyitottam be. Háttal állt nekem, a márvány asztallap fölé hajolt, a levegőben a köhögős cukorka mézes-mentolos illata szállt. Úgy éreztem jó most ez az illat, mintha a markolás már nem szorítana ott, a blúzom alatt. A papa meg sem fordult úgy mondta csak „Na grüsztli Anna!” Tudtam, hogy nem fogom zavarni ilyenkor annyira elmélyedt a munkában, csak arra figyelt, ügyet sem vetett rám. A márványasztalon csíkokra vágva sorakoztak a cukorkák, igazából ezek még nem is cukorkák voltak, hanem csak a „massza”, ahogy a papa hívta azt a nyúlós meleg anyagot, amiből készítette. A masszát aztán szépen sodrófával kiegyengette a hideg márványon és eldarabolta, először csíkokra, aztán a csíkokból kicsi kockákra. Így rakta bele nagy üvegekbe, a boltban több ilyen üvegben voltak cukrok. Én legjobban a köhögőset szerettem, annak az illata is olyan fenséges volt. A cukrok között a legelegánsabb, az édes méz és a csipet menta, ennél jobbat nem is tudtam elképzelni. Szerettem, amikor a papa itt volt, lassan dolgozott, megadta a módját, mint amikor a pipájára gyújtott. Hosszan és lassan szívta be a füstöt, és ugyanolyan lassan eregette ki a száján, néha, jókedvében még kicsiny karikákat is fújt csücsöri szájjal. A munkában is ilyen volt, minden mozzanat az ujjaiban élt, mégis óvatosan és gondolkodva csinálta. Pedig hát hogy egy cukorka kisebb, vagy nagyobb, mindegy. Ezt mondtam is neki egyszer és rántottam hozzá egyet a vállamon. A papa felemelte mutatóujját és azt felelte: „Semmi sem mindegy, ezt jól jegyezd meg!” A cukorkák most is, mintha centivel mérte volna, olyan egyformán és olyan katonás rendben sorakoztak. Kedvem lett volna felborítani ezt a nagy rendet, csak egyet elvenni belőlük, valahonnan a közepéről, és azonnal megenni. Érezni, ahogy a számban olvad szét, ahogy a langyos karamellből kibomlanak az ízek, ahogy az édes és a hűs keveredik nyelvemen. Nem mertem közelebb lépni sem az asztalhoz. Tudtam, hogy a papa szörnyen mérges lenne, ha csak megkérdezném, hogy elvehetek-e egyet a cukrok közül. Nem kiabálna, nem förmedne rám, csak magasra húzná szemöldökét, olyan magasra, hogy a szemüvege fölé érne és nagyon kíváncsian annyit mondana: „Mit nem gondolsz?” És ebben a mondatban annyi csalódás lenne, hogy én azt nem akarhatom semmilyen édes-mézes boldog pillanatért.

Köhögős cukrot csak akkor kaptam, amikor köhögtem. De az nagyon ritkán volt, akkor a papa hozta nekem haza az üzletből újságpapírban a cukrot. Legutóbb is ott feküdtem bekötött torokkal az utca felőli szobában, Klausz doktor megvizsgált és kedélyesen megpaskolta az arcomat.” Meggyógyult a kis kisasszony. Én nem tudom, mit tesznek maguk abba a cukorkába, de biztos valami boszorkányosság van benne. Vagy valami ősi titkos receptúra?” Tette hozzá kacsintott egyet a szemével.

 „Vagy az is lehet, hogy a kis Annácska az Eipelthauerek erejét örökölte, igaz-e Anna asszony? A maga édesanyja is, lám megérhette az unokája születését, pedig sokáig kellett várnia rá.” A mamám arcán ekkor egy komor villanást láttam átsuhanni, tényleg csak egy villanás volt, és mire a doktorhoz szólt, már nyugodt és kedves volt az arca.”

„Lüttich Anna valóban irigylésre méltó kort élt meg, de ne feledje doktor úr, hogy ő végigdolgozta az életét. A mi családunknak a munka a legjobb orvosság.” A doktor persze észrevette a futó felhőt anyám pillái fölött, de nem szólt semmit, búcsúzul megpaskolta az arcomat, fogta a kopott barna táskáját és jó egészséget kívánva kilépett az ajtón. Kora tavasszal volt, ennek már jó fél éve. Klausz doktorral azóta is csak az utcán találkoztam, köpcös kis testével szinte gurult végig a macskaköveken, amikor meglátott, megemelte kalapját. „Hogy s mint kis kisasszony? Hogy s mint?” Kérdezte ilyenkor, de a választ sose várta meg.

A nagymamáról homályos emlékeim vannak, erős volt és szigorú, amíg élt az ő erektől duzzadó kezei irányította a családot, az üzletet, az egész életünket. Néha azt éreztem, hogy a papámmal jobban szót ért, mint a mamámmal, pedig hát a papa mégiscsak a vője volt. De azt hiszem benne látta megvalósulni a reményt, azt amire egész életében vágyott, azt, hogy a családi ipar jó erős férfi kezekbe kerül. „Ha nagy sokára is.” Sokszor hallottam ezt a mondatot tőle. „Ha nagy sokára is.” Csak éppen nem értettem miért kellett volna előbb megtörténnie bárminek. Öt éves voltam, amikor egy novemberi délutánon Lüttich Annát eltemettük, ki az evangélikus temetőbe vitték a férje, Eipelthauer Karl Ferdinand mellé.

A papa akkor szerelt kicsi csengettyűt a bolt ajtaja fölé, amikor én megszülettem, legalábbis így mesélte a mama. Azóta csilingel minden egyes vevőnek, és persze azóta figyelmezteti a műhelyben dolgozó papát is arra, hogy vevő érkezett. Amikor hét esztendeje megszülettem a mama először maradt otthon néhány napra, aztán egy évre rá még egyszer az öcsém születésekor. Azóta és azelőtt sohasem, nem volt ő beteg, nem volt más semmi fontosabb, mint az üzlet. A kemencét begyújtani, a tésztát összegyúrni, a mézesbödönd a műhelybe állítani, ezek voltak a mindennél előbbre való feladatok. Amikor a mamám világra hozott engem, akkor a nagyanyám és a papám vitték az üzletet, de a csengettyűre akkor már szükség volt. A mamám úgy mesélte, hogy kétszer fordult meg nálunk besurranó tolvaj, mindkétszer az üzletből csentek el valamit, egyszer néhány mézesbábot, egyszer meg egy egész üveg selymes cukorkát vettek le a polcról. A pult mögé szerencsére nem mertek bemenni, pedig ott a fiókban mindkétszer sokkal több korona lapult, mint amennyi értéket a tolvajok magukhoz vettek.

A köhögős cukorkák darabolásából most a csengettyű hangja riasztotta fel a papát, ez jó pillanat volt nekem is, hogy továbbálljak, nem a papához jöttem ácsorogni, hanem az unokatestvéreimhez játszani.

A mamámék öten voltak, a legidősebb a Lujzi néni, aztán Emília, akit mi csak Milinek hívtunk, Gizella, aztán a mamám, aki az édesanyja nevét kapta és végül Károly bácsi. Fiatal leány korukban az Eipelthauer leányok bálokba jártak, meg úszni nyaranta és persze a színházba. Lujzi nénémnek igazi színházi guggerje is volt. Károly bácsi kimaradt ezekből a mulatságokból, mert őt a betegsége már gyerekkorától tolókocsiba kényszerítette. A lányok közül elsőnek a Lujzi ment férjhez. Az úgy volt, hogy akkoriban mindannyian a Várkerületi házban laktak. És Lujzi az ablakba ült, hímezgetett egy kézimunkát, és amint ott hímzett, észrevette, hogy arra sétál egy fess katonatiszt. Rámosolygott az ablakból, aztán a fess tisztúr egy kis idő múlva megint a Lujzi néném ablaka alatt sétált el, persze megint összemosolyogtak és addig sétált a tisztúr az ablak alatt, míg össze nem házasodtak. Lujzi néném így került a Felvidékre a férjével együtt.

Mili egy Vida nevű kereskedőnek lett a felesége, Gizella pedig sose ment férjhez. Amikor a mamám és a papám összeházasodott, akkorra ők maradtak a Várkerületen álló házban, és a többi testvér átköltözött oda, ahol az üzlet is volt, a Domonkos utcába. Károly bácsi az emeleten élt a tolókocsijában, a mellette levő kis lakásban Gizella. Mili, a férje és a három gyereke pedig a földszinten. Három unokatestvérem volt, két leány és egy fiú, mi ketten az öcsémmel legszívesebben minden időnket itt velük együtt töltöttük volna. Az öcsém, Karl egy esztendővel volt fiatalabb nálam, de futásban és pilinckában mindig is ő volt az ügyesebb. Aznap már reggel a papával eljött a Domonkos utcába, hogy végigjátssza az egész napot. A mamám az én nevelésemet nagyon szigorúan vette, meg volt róla győződve, hogy a kisleánynak már korán meg kell tanulnia a legfontosabb háztartási feladatokat. Így aztán hamar beleszoktam a mosogatásba, a segédkeztem a főzésnél is, mindig akadt számomra feladat. Legszívesebben a papám kéréseit teljesítettem, amikor elszalajtott valamiért a Várkerület egyik üzletébe, vagy mézest kellett vinnem ajándékba valahová. Olyankor igazán fontosnak éreztem magam. Karlit nem nagyon érdekelte a mézillatú műhely, csak kelletlen volt hajlandó bármit is segíteni ott, ő inkább reggeltől estig kint a szabadban volt, hol az udvarban, hol a kertünkben, mindig csak úgy, hogy a fedél a feje fölött az ég legyen. Jó időben, a Domonkos utcában, képes volt naphosszat bámulni hátul az istállóban a lovakat, vagy a bognárt, ahogy dolgozik. De a liszt, a méz és a cukor, az nem tetszett neki.

Ahogy kiléptem a műhelyből a papától, meghallottam a hangját, valami olyasmit kiabált, hogy „Na most megkapod a magadét!” és nevetett diadalmasan. Gondoltam, valami királyost játszanak, vagy lovagost, nekünk lányoknak megint csak az elrabolt királykisasszony szerep jut. Nem is bántam most ezt, jó lesz, csak ülni egy sarokban a szőnyegen, szomorkodni, mint egy szegény királykisasszony. Fáradtnak éreztem magam, mintha azok az ordasok kint az utcán darabokra szaggatták volna a testemet, a lábaim helyett ólmokat húztam minden lépésemnél.   

Ólom volt a pillámban is, ólom mindenemben. Nem tudtam kinyitni a szemem, nem tudtam mozdulni sem, csak a sötét vett körül és a szüleim suttogása, tejfehér suttogás volt, elmosódott, mint amikor a festéket vizes ecsettel szétkenik a papíron.

Nem értettem egyetlen szót sem, csak azt, hogy suttogva beszélnek. És mintha a mamám sírt volna. Aztán csend lett, nem tudom milyen hosszú ideig borult rám a teljes sötétség és a csend. Azt sem tudom hány óra volt, semmire nem emlékeztem, igazából nem is csinált a testem semmit. Talán csak a méz és mentol, csak az az illat, az orrom ezt őrizte utolsó hiradásként abból a világból, amelyikben már csak a testem feküdt üresen és ólom nehezen. Újra suttogás vett körül, éreztem a bőrömön, valaki fölém hajolt, simult rá a szellő az arcomra, jól esett, forróság volt ebben a sötét világban, ilyen lehet a pokol. Aztán hűvös lett a testemnek is, mintha megemeltek volna. Egy pillanatig az jutott eszembe, hogy meg is haltam és most az angyalok visznek a mennyországba. De aztán tisztán kivettem a mamám hangját. Suttogva beszélt: „Jaj Grétchen vigyázz, csak óvatosan!”

Grétchen, a copfos, nagy tenyerű poncihter lány nálunk szolgált, az apja, a Tófor bácsi, fuvaros volt a Wiedenen. Mindig nevetett, mókázott velem, néha elkísértem hozzá Grétchent, olyankor barackot nyomott a fejemre, a felesége, egy kicsi fejkendős asszony hol egy almát, hol egy kemény húsú szilvát adott nekem, mosolyogva németül biztatott, hogy egyem meg.

Jól esett a hűvös, felfrissültem, már a szememet is ki tudtam nyitni. „Gott sei Dank!” kiabálta Gréthen, láttam ahogy sírósan, nevetősen hirtelen a szája elé kapta a kezét, mellette a mamám állt, ijedt arccal nézett. Meg akartam nyugtatni őket, hogy mégsem jöttek az angyalok, ne féljenek, de nem volt már több erőm. Aztán megint suttogás vett körül, de most férfihangok töltötték be a szobát. A papa volt és még valaki, de erőm sem volt arra, hogy töprengjek, vagy odafigyeljek, ki lehet mellettem.

Pedig Klausz doktor nagyon érthetően és nagyon lassan mondta a papának „Agyhártyagyulladás. Aisingarits uram, készüljenek fel a legrosszabbra, a tudomány nem tud mit tenni ebben az esetben.” A papám nem válaszolt semmit, nem is kísérte ki a doktort, csak lerogyott a székre, az ágyam mellé és nézett engem. Magas lázam volt, nagyon magas, nem használt a hideg vizes lepedő sem, amit a mama és a cselédlány félóránként cseréltek rajtam. Piros volt az arcom, de szinte lángolt, hosszú copfjaim kócosan tekeregtek a fejem körül. A papa csak ült és szó nélkül nézett engem. Karl úgy lépett be a szobába, hogy a papa sem vette észre, odalopódzott a térdéhez, nem értette mi van velem és miért bolydult fel az egész ház. Hogy semmi sem úgy ment, ahogy szokott, senki nem szólt hozzá, senki nem adott neki vacsorát, csak hol a doktorért szaladtak, hol a hideg vízbe áztatták a lepedőket. A papa szelíden tolta el Karlit. Eltolta magától, el az ágytól, ahol feküdtem, el tőlem, akit csak nézni tudott szomorú szép szemekkel. „Grétchen, Grétchen, vigyázzon erre a gyerekre!” mondta emelt, fojtott hangon a csukott ajtónak. A lány gyors mozdulatokkal lépett be és szó nélkül kifelé terelte az öcsémet.

„Du, du Karl!” A papát a mama ébresztette fel a széken, én az ágyban feküdtem, elnyelt a nagy fehér dunna, csak a piros arcom látszott belőlem. A mama karon fogta a papát és kivezette a szobából.

Csend volt a házban, súlyos csend. Kint a Várkerület is néma volt, konflis se zörgött, a villamos se járt. A nagy soproni nyugalom beburkolódzott a sötétségbe, elrejtette az éjszakai virrasztókat, elrejtette a fájdalmuktól álmatlanokat. A papa meg sem próbált aludni, hosszan és mélyen szívott bele a pipájába, ott állt az ablaknál, bámulta a sötét utcát. Jobb kéz felől, kicsit lejjebb a Pannóniából két alak lépett ki a Várkerületre, lassan baktattak a Mária szobor felé, hónuk alatt a hegedűtokkal. A papa nem ismerte a Pannónia muzsikusait, ő nem járt esténként mulatozni, a kávéházba ment át időnként a barátaival biliárdozni. A Jandl tetőfedővel szeretett legjobban a kávéházban. De most már a kávéházban is csönd és sötétség volt. Üres, ezt gondolta a papa, üres a kávéház, nincs más csak a nagy üresség. Ettől a gondolattól aztán elszomorodott, odalépett a barna faragott tálalószekrényhez, elővett belőle egy szépen csiszolt apró kis stampedlit, a másik oldalról kiemelte a stampedlihoz tartozó üveget, amin ugyanolyan szép szikrázó csiszolás futott körbe. Az üvegben mézbarna folyadék volt, konyak. A mama tartotta a tálalószekrényben, szívesen megkínálta a papát ünnepkor, vagy ha nagy ritkán vendégek ülték körül az asztalt. A papa egy húzásra kihörpintette az italt és ugyanazzal a lendülettel töltötte újra tele. Azt is megitta, amikor vissza akarta tenni az üveget, a keze megállt egy pillanatra. Elgondolkodott, majd újra öntött, de most nem emelte a szájához a finom kis poharat. Határozottan kilépett az ajtón és a szemben lévő szobába lépett be. Addigra én már az üresség része voltam, kezem lelógott az ágyról, fejem félrebillent a párnán. A papa felemelte a fejemet, és erős mozdulattal a számba csorgatta a stampedliból a konyakot. Nyeltem. Ez volt az egyetlen, ami történt. A papa a stampedlit a kezébe szorongatta, ott ült a széken ismét és engem nézett. Dohányszagú ujjai között forgatta a finom üveget. És ez pontosan így volt reggel is, amikor a mama belépett a szobába.

„Fordulj ki, fordulj ki, aranyos Annácska…” énekelték a gyerekek. Az óvoda árnyas kertjében külön játszottak a fiúk és a lányok. A körben, ahol a kislányok kézen fogva lépkedtek, csak Erzsi néni alakja magasodott ki. A barna hajú szelíd fiatal lány csengő hangon énekelt. Rám jutott most a dal, háttal fogtam meg immár a mellettem állók kezét.

 A mama minden reggel gondosan befonta a hajamat, aztán a két copfomat a fejem búbján hajtűvel megtűzte, igazi hajkoronát viseltem, senki másnak nem volt ilyen szép frizurája. Mielőtt elindultunk a kezembe adta kicsi kosárkámat, ha piros lett volna a ruhám, akár mesebeli Piroska lehettem volna, de a kosárkában a mi ebédünk volt. Két szelet vajas kenyér, ennyi volt az öcsémnek és nekem. Délben leültünk a nagy asztal köré, vagy jó időben a fák alá és megettük, amit a mamáink csomagoltak nekünk.

A másik ovónéni, a Vilma néni szigorú öreglány volt, hegyes orrát belefúrta a levegőben, a szája helyét jóformán csak egy vékonyka rózsaszínű csík jelezte. Féltem tőle, pedig nem tettem semmi rosszaságot, mégis összeszorult a gyomrom, amikor rám emelte hideg szürke szemét.  

Az iskola előtti évben már nem voltam óvodás. Akkor az volt a legfontosabb, hogy újra talpra álljak, hogy újra megtanuljak járni és beszélni.

Klausz doktor azután a sötét, nyomasztó éjszaka után már korán reggel eljött hozzánk. Talán arra készült, hogy majd halotti bizonyítványt kell kiállítania rólam. A mamát és a papát abban a szobában találta, ahol én feküdtem, de a mama arcán kevesebb volt a fájdalom. „Lejjebb ment a láza, doktor.” Mondta a mama. A papa némán állt az ágyam végében. Klausz doktor felhajtotta a nagy fehér dunnát, a hálóingem hasítékánál a bőrömhöz illesztette a hallgatóját, aztán arrébb tette, és még arrébb, körbe a mellkasomon. A mama feszülten figyelt, a papa pedig csak engem nézett. Sokáig vizsgált a doktor. Amikor aztán végre visszahajtotta a dunnát, csak bólogatott, mintha magának akarna valamit is megmagyarázni. Nagy sokára szólalt meg.” Valóban sokkal jobb állapotban van. Szinte csodával határos, ahogy ez a szív erővel győzte a láz támadását. Örvendezni azonban még nem szabad, ki tudja….” És bólogatva fölfelé húzta a szemöldökét, mintha a valaki, aki tudhatna bármit is, éppenséggel a padláson bújt volna meg.

Még el sem jött igazán a tavasz, február vége felé járhatott, amikor egy szép napon, a papa nem ment el korán reggel az üzletbe, hanem a kapuban állt és várakozott, a mama már felöltöztetett engem, kalapot illesztett a fejemre, és a nagy takarót szorongatva nézett ki az ablakon. Aztán izgatottan annyit mondott „ Na komm, menjünk, itt vannak.” Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára megszámoltam a lépcsőket. Hét és nyolc és ott vagyok, gondoltam, de a gondolat most túl gyorsan suhant ahhoz képest, amilyen lassan én lépkedtem lefelé. Léptem, aztán úgy éreztem, hogy rémesen sokat mentem. Meg kellett állnom. Aztán újra próbáltam, és megint pihentem. Hosszú percekig tartott mire hét lépcsőt leküzdöttem. Senki nem sietetett. A papa a kapuból nézett, ahogy minden akaratomat összeszedve igyekszem járni, ő akarta így. Nem akart az ölében lehozni, nem akarta, hogy a mama szorítsa a kezem. Hetek óta gyakoroltuk a járkálást, de a lépcsőn most próbáltam először lemenni és tudtam csak magam tehetem meg a lépéseket, magam egyedül, segítség nélkül. Az ablaknál megálltam, kinéztem a bástyafalra, a lőrések ugyanolyan szürkén meredtek rám, a repkény is úgy futott, mint néhány hónapja, a kirajzolódott arc most sem mosolygott. Pedig talán most még oka is lett volna rá, hiszen úgy vártam már ezt a napot. A papa már tegnap elment a Gottwald nénihez, a fiakkereshez az Ezüst utcába, hogy megbeszélje vele a mai fuvart. Ott is állt a gyönyörű fekete jármű a várkerületi ház előtt, eléje befogva a hófehér ló, pompás látványt nyújtott. A kapuban aztán a papa a karjaiban emelt be a konflisba, a mama rám borította a puha meleg takarót, a papa mellém ült és elindult velünk a kocsi a friss februári napsütésben.

A Domonkos utcai épület udvara hosszan hátranyúlt. Az udvarban volt egy csöpp lakás, talán egyetlen szobából állt, ott a Krizenits cipész lakott, hajlott hátú apró öregember volt, hátrébb egy bognár műhely, aztán következett a pajta és az istálló. És a legvégében pedig a kert. A kertünk a Rák pataknál ért véget. Mező volt a patakon túl, csak jobb kéz felől állt a mező közepén a győri vasút palotája. Nagy volt és dölyfös, olyan, mintha valami vicces kedvű szellem, jókedvében pottyantotta volna le éppen a kopár városszélre. A Király utca házsora is mértékletes távolságtartással tekintett erre a hatalmas vaskos épületre. Mellette még a vasút állomás épülete is csak valami kis mesebeli makettnek tűnt, pedig ott állt nem messze, átellenben a mező szélén a győri vasút sínpárjánál.

De ezt egy jó ideig csak vágyakozva néztem. A kert egy mese volt, egy álom. Orgonabokrok és vastag törzsű erős fák között nem messze a kúttól egy kis pavilonban még kád is volt meg kályha, hogy ott fürödhessünk. Olyankor a mama egy takarót akasztott az ajtóra, hogy be ne lássanak. Egy kőpad mellett vezetett az út hátra, a kerítés mellett álló kerti házhoz. Nem is ház volt az, inkább olyan épület, amit mintha elfelejtettek volna befejezni. Négyszögletes alapon egy emelet magasan állt, az emeleten szoba, aminek zsalus ablaka meredt távolba, onnan láthattam én a vasutat, a mezőt, meg messze a hegyek szürkés kékes foltjait. Fácánhúst és gyümölcsöt hoztak nekem, abba a kis bástyaszobába, a jó levegő és a jó ételek segítették a gyógyulást, meg a játék. A futással sok volt még a gond, de olyankor az öcsém kerekes kocsijába ültettek és úgy játszottunk az árnyas kertben. Miénk volt az egész nyár.

Augusztus volt, nagyon meleg, fülledt nap. A papám már reggel áthozott a toronyszobámba a műhelyből, frissen sütött mézeskalácsot. Illata betöltötte a szobát. Nehéz, édes lett tőle a levegő, olyan, amibe télen bele is lehet bújni. Most viszont kinyitottam a palettát az ablakon és bátran belenéztem a napsütésbe. Ragyogó volt a világ. A kertben még nem száradt föl az éjszakai harmat, a madarak viszont erőszakosan és sokat csiviteltek, nem nyomta meg még őket a meleg. A fák zöldek voltak, a gyümölcsök gyöngyökként ékesítették őket. Tökéletes lett a világ. Karl nem sokkal a papa után érkezett, szokása szerint körbekémlelt a szobában, hátha akadt valami maradék, valami finomság. A mama és a papa szinte egymásra licitálva halmoztak el finomságokkal, Karl egy időben ezt féltékenyen szemlélte, aztán talán a papa elmagyarázta neki, mi is volt az a bizonyos éjszaka, és hogy majdnem én is mentem a nagymama után. Karl attól kezdve csak a maradékokra csapott le. Arra viszont szélsebesen, mire mindezt végig gondoltam, ő már majszolta is a maradék mézest, és nógatott. „Na Anna, kommt mit mir!” Az utolsó szótagot hosszan nyafogva elnyújtotta és már a lépcsőről süvítette visszafelé. Amennyire gyorsan bírtam, mentem utána, szaladt végig a kerten, egészen az öreg körtefáig, aztán egy pillanatra megállt a fa alatt, visszanézett rám és felmászott a göcsörtös ágakon, föl, egészen a tetejéig. Szaladtam utána, szedtem a lábam, eszembe se jutott a betegség, az elmúlt majd egy esztendő, a kiskocsi, amiből nemrég még csak üggyel-bajjal szálltam ki. Szaladtam a bokrok között, a fák lombjainak biztonságot adó mennyezete alatt. Szaladtam, míg a körtefáig nem értem, de ott is csak egyetlen másodpercig álltam Felnéztem és csak Karl hátsóját láttam, ahogy kúszik felfelé. No megállj, - gondoltam és már kapaszkodtam én is a fára. A fekete ágak, karcolták a lábszáramat, néha a fejemet egy-egy kemény félig érett körtébe is bevertem, de csak másztam, míg Karl mellé nem értem. Ő már le is ült egy magasan lévő ágra és nagyot harapott az illatos Alexanderből. Mellé ültem és beleharaptam én is egy szép érett körtébe.„Még sosem voltál ilyen magason, igaz-e?” kérdezte az öcsém és teli szájjal nevetett.

Gellei tanítóúr szép hurkos betűkkel írta fel a táblára : „1912 .november 14.”. Próbáltuk utánozni  a kacskaringókat és hurkokat, mindenki a saját irkájába. Lassan, óvatosan gömbölyítettem, a nyelvem is kidugtam, hogy a legszebben tudjam lemásolni a tábláról a tanítóúr keze nyomát. De nehezen ment, szüntelenül el-el kalandozott a gondolatom és nem is nagyon tudtam már a hurkokra és kanyarokra figyelni. A papa, amikor beiratott az evangélikus elemi iskolába, azt mondta, hogy ha már írni is megtanulok, akkor itt az ideje, hogy korcsolyázni is tudjak. „De mikor papa, mikor?” – kérdeztem persze nagyon izgatottan, mert azért a korcsolya az sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a hurkos kis vonalak unalmas rovása. „Majd ha elég hideg lesz hozzá!” Mondta a papa és részéről ezzel az ügy be volt fejezve. Legalábbis egy jó időre, hanem aztán a születésnapomon október hetedik napján egy masnival átkötött fehér cipős dobozban mégiscsak egy hófehér korcsolyacipő lapult. Legszívesebben azonnal a lábamra húztam volna, hanem a mama kivette a kezemből. „ Nein Anna, még összetöröd magad, ki látott már ilyet szobában korcsolyázni!”

A korcsolyacipőmre gondoltam, a szép hófehér bőrre, talpán a csillogó fém sarkantyúval, csak ezen járt az eszem. A papa a Várkerületen vette nekem, és most ott van bent a nagy ruhásszekrényben alul, a kabátok alatt. Ma reggelre az ablakok otthon bepárásodtak, nagyon örültem, amikor észrevettem. Az iskola felé az utcán egyre hűvösebb levegő csipkedte az arcomat. A Lenck Durchgangon átjövet még egészen kellemes volt, aztán mire átértem az Orsolyitákhoz már hidegebbnek éreztem. Nem baj, nem baj, mondogattam magamban, és közben szedtem a lábamat a macskaköveken. Kopogott a cipőm, bámultam az orrát, ahogy léptem, majd feldöntöttem egy kedves apácát, aki suhogó földig érő fekete ruhájában éppen akkor sietett be az orsolyita elemibe. Mire odaértem az evangélikus templomhoz határozottan hidegnek éreztem a levegőt, de szomorúan láttam, hogy a pocsolyában a víz még csak nem is hártyásodik, vidáman fodrozódott, akár a Rák patak vize, amikor nyáron követ hajítottunk belé. Az iskolában viszont a nagy cserépkályhába befűtött már a pedellus, ropogott a tűz, barátságosnak tetszett az osztályterem. Gellei tanítóúr fiatalember volt, itt végzett nem messze a tanítóképzőben,  a Képezde utca végén. A papa mesélte, hogy az ő édesapja is ott tanult, vagyis az első évfolyamba járt, amikor abban a hatalmas épületben elkezdődött a tanítók képzése.  Erre nagyon büszke voltam, bár a nagyapámat nem nagyon ismertem, messze lakott tőlünk, egy pici faluban. Az német nyelvű falu volt, később egy horvát faluban lett a nagypapa kántortanító.

A Gellei tanító sem ismerte a nagypapát, ő csak nemrég fejezte be az iskolát, látszott rajta, hogy nagyon lelkiismeretesen akar mindent csinálni. A fekete tábla már lassan megtelt fehér krétával ráírt sorokkal, a tanítóúr csak rótta a táblára a hurkos, kacskaringós betűket, a kezem követte az ő mozdulatait, de a fejemben szüntelenül csak a korcsolya körül jártak a gondolatok.

A papa megállás nélkül dolgozott, hajnalban kelt, addigra a segéd már jól befűtötte a kemencéket, forró volt a levegő is a közelükben. A pap mindig két kemencében sütötte a mézeseket. Az egyikbe tette a foszlós mézeskalácsot, amit aranybarna színű egyforma téglácskákra vágva árusított. Mikor a sütemény megsült, az inas előrehozta a műhelyből és kiborította a vastag fa deszkára, ami a pulton volt. A tészta végét levágtuk, a maradékból pedig pontosan nyolc kis téglácska került ki.

A másik kemencében sültek a mézes figurák, a huszárok, a pólyás babák és persze a szívecskék. A cirádás szívek közepébe még kicsiny sztaniolpapír lapot is illesztett a papa. Olyan volt, mintha igazi tükrös szív lenne. De voltak más formák, nagyon régiek még az öregapám, öregapjától származók. „Fák” a mama csak így hívta a mintákat, de ütőfa volt a hivatalos elnevezése, réges-régen a bábsütők maguk faragták a mintát egy puha fa belsejébe. Igen nehéz volt ám az, hiszen pontosan fordítva kellett mindent megcsinálni, hiszen ha belelapogatták a mézes tésztát, akkor ugye már másfajta nézetben sült ki a motívum.

Szerettem nézni a mézesfigurákon a monogramokat E.G. Ez azt jelentette, hogy Eipelthauer Gottfried, ő a nagyapám, nagyapja volt. Akkor, amikor ő élt, Sopronban rajta kívül még három Eipelthauer nevezetű bábsütő volt. Amikor a nagyanyám, Lüttich Anna  1890-ben eltemette férjét, Karl Ferdinandot már csak a Wiedenen a Dollmayerek sütöttek mézest. De egészen mást, mint amit a mi családunk tudott. A receptek titkosak voltak és csak apáról fiúra maradhattak. Vagy úgy, mint nálunk, apáról leányára. A mama tanulta meg az igazi Eipelthauer féle receptet és aztán a papa tudta meg tőle. Úgyhogy hiába íratta ki az üzlet fölé Cmarits János címfestő mesterrel hogy Aisingarits Károly mézeskalács sütő, azért a soproniak csak úgy hívták az Eipelthauer féle mézes. De a papa ezt egyáltalán nem bánta. Nekem a pólyás baba és a hosszú szoknyás menyecske figurák mellett egy szép fedeles arany óra minta volt a kedvencem. Amikor készre sült, olyan volt, mint egy igazi aranyóra, csak éppen a láncot kellett hozzáképzelni, cirádás tetővel, aranybarna színben. Pompásnak találtam, hogy ilyen is eszébe jutott az én Gottfried nevű ősömnek.

A karácsony előtti időszak az igazi nagy mézes időszaka volt. Az asszonyok már kora reggel beállítottak az üzletbe, jöttek a környékbeli falvakból. Sokan a piacra mentek árusítani, csak éppen a délig kitartó mézeskalácsért jöttek be a Domonkos utcába. De volt néhány asszony, aki vitte árusítani is a mézest, tovább a piacra, vagy vissza a faluba, Bécstől, Kapuvárig tartott a falvak sora, olyan sok helyről jöttek és olyan sok helyre jutott a mi mézesünkből. Az asszonyok, akik Ausztriából jöttek, legtöbbször pipadohánnyal fizettek a mézesért. A barna illatos leveleket a mama egy hatalmas szekrénybe akasztotta fel, ott lógtak, mintha sötétbarna lapos halak lettek volna a füstölőben. A szekrénynek pedig finom papa szaga volt. Olyan illat járta át, amit a papa kabátján éreztem, amikor hazajött a kávéházból.

Karácsony előtt a papa újabb dolgokat is készített. Habcsók karikákat, meg habcsókból karácsonyfára díszeket és kicsi papírosból készült arcokkal, virágfüzérekkel, meg szárnyakkal díszítette őket. Nagyon szerettem a karácsony előtti időszakot. Az iskolából egyenesen a Templom utcának vettem az irányt, a Széchenyi téren át, egészen a Tschurl átjáróig. Ott a kapu alatt, ha bekukucskáltam, elláthattam a győri állomásig. Aztán egyenesen végigmentem a Domonkos utcán, sokszor már a Széchenyi téri saroknál éreztem a mézes illatot, a szél fújta az arcomba és én jó mélyet szippantottam a levegőbe.